Antiszociális 1/3 (Ji-Hope)

Antiszociális. Erről a szóról mindenkinek, a sarokba elbújt, magányt kedvelő gyerek jut eszébe. Vagy az iroda kis zugában elzárkózott ember. De sokan nem tudják, hogy ez a kisebbik fajta. Van, egy olyan is, ahol a beteg nem szeret. Nem foglalkozik az emberi törvényekkel, és ha rosszat csinál nincs bűntudata. Olyan, mintha nem lenne lelke, vagy ha van, akkor kőből.

Park Ji Min vagyok. Pszichológus a foglalkozásom és az ilyen betegségben szenvedő emberekre specializálódtam. Eddig sikerült valamilyen kezeléssel rávezetnem őket arra, hogy nem mindent szabad és a szeretet egy nagyon fontos dolog. Néhány esetben a gyógyszeres kezelés alatt sikerült felébresztenem bennük az érzelmeket, de ez ritka eset. A beszélgetések sokkalta hasznosabbak. Persze a legtöbb esetben hazudnak, hogy szabaduljanak, de én már átlátok ezeken. Általában, akkor vehető észre a javulás, amikor megismerkedtek egy olyan személlyel, akit szeretni tudnak.

Eleinte idiótának tartottak, hogy az ilyen betegeknek vak randit szervezek, de amint a páciensek jó eredményeket mutattak, úgy ismertek el. Sajnos volt, ahol a beteg már nem látta értelmét ennek az egésznek és megölte magát. Akkor 1 hónapig el is tűntem. Persze nem én adtam neki a kötelet, de úgy éreztem én adtam neki a kezdő lökést. Viszont miután újra bementem a pszichiátriára akkor oda adták a búcsú levelét, amiben megírta, hogy nekem köszönhetően megtapasztalta milyen igazából szeretni. Így is feszengtem sokáig, de ráébredtem, hogy nem én voltam a hibás. Bár lehet, ha bent lettem volna éjszaka, akkor megállíthattam volna, de ez már a múlt zenéje.

- Dr. Park. Új betege érkezett. Szöulból hozták át. Már 2 éve ott van, de már 7 embert megölt. Az antiszociális zavar legsúlyosabb állapota áll fenn. - hadarta és hadarta az infókat a titkárnőm, de nem bántam. Tudtam követni és nem szerettem az időt pazarolni - A bíróság úgy ítélkezett, hogy kap egy utolsó esélyt a gyógyulásra. Mivel Ön a legjobb így azt a döntést hozták, hogyha itt sem lesz javulás, akkor halálra ítélik. - undorodó fintor húzódott az arcomra. Igaz, hogy embert ölt, de pszichés beteg. Nem tudatosan tette. Veszélyes és tudtak erről mégsem úgy kezelték. Itt emberi mulasztás történt nem gyilkosság - Itt is vagyunk. A neve-

- Nem kell. Majd ő elmondja.

- Honnan veszi, hogy igazat mond? - kérdezte egy már őszülő rendőr. Gondolom ő kísérte ide az új páciensem - Úgy hazudik, mint a vízfolyás. Azt is be tudná adni magának, hogy egy egyszarvú.

- Nos, úgy hiszem, ha sikerül tisztelet kifacsarni belőle, akkor elárulja a rendeset. - adtam választ neki, majd teljes nyugodtsággal léptem be a szobába.

Egy fekete hajú, teljesen meggyötört és üres tekintetű fiúval találtam szembe magam. Talán egy idős lehetett velem, ami sajnos szomorú volt. Általában 40-50 évesek a betegeim, de ő 25-26-nak tűnt. Pont, mint én. 

A fehér gumiszoba közepén egy asztal volt és ahhoz bilincselve egy széken ült. A falról átvezette rám tekintetét és lassan végig mért.

- Üdv! - hajoltam meg előtte és a szemben vele leültem - Park Ji Min vagyok az új orvosod. - mosolyogtam rá kedvesen, de az arcára csak egy értetlen fintor jelent meg.

- Te nem félsz tőlem? - hangja rekedt volt, amiből arra következtettem, hogy már régen beszélhetett. Vagy ritkán. Annak viszont örültem, hogy szemkontaktust alakított ki velem, amit én álltam.

- Miért kéne? - mosolyogtam rá továbbra is kedvesen.

- 7 embert öltem meg.

- Tudok róla. - bólintottam és bár a téma komor volt én maradtam a kedves arcomnál.

- Mind a 7 az orvosom volt. A maga elődjei. És azt hiszem ön is arra a sorsra jut. - ajkai gonosz vigyorra húzódtak és szemei ördögien csillogtak. Nem félek. Vagy, ha mégis úgy lenne, nem szabadna kimutatnom.

- Szóval, akkor a 8. Igaz? - mosolyogtam rá szélesen, és bár meglepődött, bólintott - Az egy nagyon szép szám. Ha megfordítjuk, akkor a végtelen jelzését kapjuk. Azt hiszem, nem bánnám, ha én kapnám ezt a számot. - mosolyogtam kedvesen és beszédem közben végig szemébe néztem. Egy ideig csak meglepetten nézett rám, majd elnevette magát. Kuncogva vezette vissza szemeit az enyémhez.

- Te tényleg nem félsz tőlem igaz?

- Nincs okom. - bólintottam kérdésére.

- Akkor engedd el a kezem. - emelte meg megbilincselt kezeit, amiket nem bírt túlságosan mozgatni. Nem válaszolva neki álltam fel, hogy  zsebemből előszedjem a kulcscsomómat. Megkeresve ehhez a szobához tartozó kulcsot, nyitottam ki bilincsét. Jól eső sóhaj szaladt ki száján és a kemény fém által megnyomott csuklóit kezdte dörzsölni. Ám egy pillanat alatt nyúlt pólóm nyakához és rántott le az asztalra. Egyik kezével nyakamra fogott, míg másikkal a két kezemet fogta össze a fejem fölött.

- Maga tényleg orvos? Inkább egy címeres idióta. Tudom, hogy biztonsági őrök figyelnek minket és bármikor itt lehetnek. Csak ezért engedett el. Ne nézz- az ajtó dörömbölése félve szakította. A szoba egyetlen bejáratához vezette tekintetét, ahol a fekete ruhás emberek próbáltak bejutni. Lejjebb vezette íriszeit és, amint megpillantotta a zárat a benne elfordított kulccsal egyből lepillantott rám és engedett szorításán. Rögtön levegőért kapkodtam, de tekintetemet próbáltam kedvesnek fent tartani.

- Bezártad az ajtót? - nézett rám értetlenül.

- Persze. Nem szép dolog megzavarni egy beszélgetést.

Kijelentésemre jó ízűen felkacagott majd engem elengedve visszaült a helyére.

- Te nem vagy normális. - kuncogott tovább rajtam, míg én is helyet foglaltam.

- Hogy hívnak? - szegeztem neki a kérdést továbbra is mosolyogva. Arca hirtelen vált komorrá és ismét szemeimbe nézett.

- Jung Ho Seok. - érzelemmentesen ejtette ki a szavakat.

- Akkor hívhatlak Hoseoknak ugye? - kíváncsivá vált tekintettel figyelt rám.

- Hisz nekem?

- Nem kéne? - kérdésemre egy gúnyos nevetés tört ki belőle.

- Nem tudom. Maga az orvos. Döntse el ön. - kijelentésére egy bárgyú mosoly szökött fel arcomra, de mielőtt válaszolhattam volna, újra megszólalt - Amúgy is olvasta a kórlapomat, szóval mindegy. - kissé sértődötten elfordult, mint egy kisgyerek, ami számomra aranyosnak hatott. Nem szólva hozzá felálltam és az ajtót kinyitva kértem el valamit a titkárnőmtől. Visszaülve elé csúsztattam egy borítékot.

- Megtudnád, nekem mondani milyen állapotban van ez? - néztem rá kedvesen.

- Bontatlan? – ráncolta össze homlokát - Mi ez? - nézett rám kíváncsian.

- Nyisd ki.

- Biztos? Ez önnek van címezve. Nem biztos, hogy kiszabadna nyitnom. - nézett lefele a borítékra és igaz, hogy rákérdezett láttam rajta, hogy szívesen szét tépné.

- Mivel megengedtem így szabad. - több se kellett neki feltépte és kiszedte belőle a lapokat. Ahogy szemügyre vette szemei elkerekedtek.

- Ezek az én adataim. - suttogta miközben tekintetét, hol a lapokra, hol rám vezette.

- Bizony. Én eddig egy pillantást sem vetettem rá. Szeretném, ha te mondanád, hogy mi miatt is nyilvánítottak betegnek. Én megbízok benned Hoseok és szeretném, ha ez kölcsönös lenne.

Nagyokat pislogott és még mindig nem tudta fel fogni a helyzetet. Végül lehajtotta fejét és alig hallhatóan suttogott:

- Te tényleg nagyon fura vagy.