Ördögi kör - Prólogus

Fáradtan mászok ki az ágyból. A párom még elég mélyen alszik, de nem is csodálom. Hajnali 3-kor az emberek nem éppen félálomban vannak. Itt jön az a kérdés, hogy én miért vagyok ébren. Rémálom, avagy a múlt kísértése. 4 év eltelt már az óta. Szinte lehetetlenség, hogy újra kezdődjön az egész. Nem véletlenül jöttem ide. Elég nagy ez az ország, hogy nyugodtan leélhessem itt az életem hátra lévő részét. De ilyenkor tör rám valami. Valami olyan, ami elő hozza a régi dolgokat. Félelem, aggodalom. Nem. Ez már rettegés. Pont azoktól, akiket valaha szerettem. Ők voltak a mindenem, de most ahogy rájuk gondolok, csak az fordul meg a fejemben, hogy soha többé ne találkozzak velük. Egyszerre megy át rajtam a gyűlölet és a félelem érzése. Miért nem nyugodhatok tőlük? Miért nem feküdhetek le úgy, hogy biztos vagyok abban, hogy minden rendben lesz. A válasz egyszerű. Mert ők sose fogják elfogadni a távozásomat. És biztos most is ott vagyok valahol a fejükben, hogy visszaszerezzenek. És ettől félek a legjobban. Hogy sikerrel járnak.

Gondolat menetemet a mellettem szuszogó személy zavarja meg, ugyan is hirtelen átfordul és rám szegezi sötét szemeit, amik az ablakon átszűrődő holdfény fénye miatt csillognak. 

- Megint? - válaszként csak bólintok, majd felállom és elkezdek felöltözni.

- Meg éhes is lettem.

- Én is mehetek? - kérdésére megtorpanok a hálónk ajtajában.

- Tudod, hogy nem szeretem, ha-

- Kérlek! - nem kellett hátra néznem ahhoz, hogy tudjam, milyen arcot vág. Utálom, hogy már azzal rá tud venni, ahogy elképzelem a szomorú arcát. Sóhaj hagyja el a számat és félig hátra fordulok.

- Rendben. De öltözz fel rendesen. Nem szeretném, hogy megint meg fázz. Mint múltkor. - amint végig mondom már ott terem mellettem,  felöltözve, és kezemet megfogva jelezi, hogy mehetünk. Csendesen sétálunk a kihalt utcákon. Szeretem ezt a kisvárost. Igaz nincs messze tőlünk New York. Talán az égbolt ezért nem volt sose teljesen fekete. A nagyváros fénye idáig elér és mondhatni szép látványt nyújt, hogy a fellegek egyik része sötét volt, míg a másik világos. Már milliószor jártam ki este, de még mindig tudok benne gyönyörködni.

- Megint nem fogod elmondani, hogy mit álmodtál igaz? - félve pillant rám. Imádom mikor ilyen félénk. Pedig már 2 éve együtt járunk. Elé állok, majd gyengéden megcsókolom. Kezével nyakamat átkarolja majd csalódott sóhajjal váll el tőlem.

- Tudod, hogy bármit megmondok Kookie, de a múltam az más. Legszívesebben elfelejteném az egészet.

- Akkor tedd azt.

- De nem lehet. Félek, hogy minden újra kezdődik. Egyszerre tűnik lehetetlennek és lehetségesnek. - fakadok ki majd védelmet keresve mellkasához bújok. Derekát átkulcsolom és közelebb húzom magamhoz.

- Nyugi Jimin. Hány éve is volt az a dolog?

- 4 éve.

- Akkor nincs mitől félned. Ha ennyi idő után sem történt semmi, akkor már nem is fog.

- Én is ebben reménykedek. - emelem fel rá a tekintetem - Viszont menjünk, hamar visszaakarok érni, hogy aludhassunk. - szusszantom, majd kezét megfogva húzom magam után. 

- Miért? Szerintem gyönyörű látvány. És te is az vagy közben. - hangja kedvesen csilingel a sötét éjszakában. 

- Szerinted szép, ahogy eszek? - pillantok rá, ő pedig csak bólint - Szerintem undorító. Sőt az egész lényem az. És - mondandómat párom zavarja meg azzal, hogy vállon csap. 

- Ne mondj ilyeneket. - dühös, hallatszik a hangján - Ha igazak lennének, akkor nagy valószínűséggel nem lennék veled. Káprázatos vagy. Nincs ennél jobb szó rád és többé nem akarom, hogy olyan jelzőkkel illesd magad. 

- Jó. - sóhajtok fel - Megérkeztünk. - pillantok fel a fém táblára, amire nagy szavakkal van kiírva a neve. Temető. A hideg futkos a hátamon akárhányszor csak ide jövünk. Pedig itt található az éltető erőm forrása.